Bárcsak idejönne és belepuszilna a nyakamba!!!
De utána nagyon bántana, nem szabad nem szabad :(
Koncentrálok inkább a holnapi napra, ami isteni lesz :) Munka, majd ének óra és aztán jönnek lakásnézőbe. Alig várom.
Annyira hiányzik, istenem, jaj jaj.
2018. május 24., csütörtök
május 24.
Kedves Naplóm!
Mindig ő jár a fejemben. A keze. A hosszú ujjai, ahogy összefonódtak az enyéimmel. Ahogy mindig egymás testét kerestük, ahogy mindig összebújtunk. Az átszellemült csókjaira. Ahogy imádott és ölelt.
Arra sem emlékszem, hogy mikor ment el.
Ő mindig menekült, amióta ismerem, folyamatosan. Hagyott már ott Óbuda főterén, az albérletemben- ott többször -, az ő lakásában, kisétált már étteremből, hátat fordított az utcán, a balatoni nyaralás közepén, fontos koncert előtt.
Volt, amikor vitte a kulcsomat és a pénzemet is.
A meneküléseikor dühös volt rám, mindig másért, gyanúsított voltam, egy hülye, vagy egy sunyi, hisztis. Mindig neki elege volt belőlem, hogy kontrollálom, visszafogom. Hogy nem volt szabadsága.
Az utolsó pár alkalommal már nem hívtam vissza. Talán belefáradtam, talán sejtettem, hogy úgyis visszatér. Talán abban reménykedtem, hogy ő kimondja a végén majd, amit én nem mertem.
Hogy így nem lehet. Hogy ez beteg.
Ez a két év erről szólt. Jól kellett viselkednem, mert akkor megkapom az imádatot, a szerelmet és minden csodás dolgot, amit lehetett. A jól viselkedés egy folyamatos éberséget jelentett, hogy figyeljem, éppen mi zavarja vagy baj van-e nála épp, nem feszült-e, hogy tudjam, hogyan kell kezelni. De ha valami rosszat tettem akkor jött az elhagyás, a sok napos szünet, a megvonás, megtorlás. Érzéketlenül.
Függő vagyok. Ha megjelenne, még mindig beengedném. A rengeteg büntetés ellenére. A nyakába borulnék, ő finoman végigsimogatna és csókolna, mint egy igazi szerelmes és megadnám magam neki, hogy ismét azt csináljon velem, amit akar. Ennek véget kell vetni.
Mindig ő jár a fejemben. A keze. A hosszú ujjai, ahogy összefonódtak az enyéimmel. Ahogy mindig egymás testét kerestük, ahogy mindig összebújtunk. Az átszellemült csókjaira. Ahogy imádott és ölelt.
Arra sem emlékszem, hogy mikor ment el.
Ő mindig menekült, amióta ismerem, folyamatosan. Hagyott már ott Óbuda főterén, az albérletemben- ott többször -, az ő lakásában, kisétált már étteremből, hátat fordított az utcán, a balatoni nyaralás közepén, fontos koncert előtt.
Volt, amikor vitte a kulcsomat és a pénzemet is.
A meneküléseikor dühös volt rám, mindig másért, gyanúsított voltam, egy hülye, vagy egy sunyi, hisztis. Mindig neki elege volt belőlem, hogy kontrollálom, visszafogom. Hogy nem volt szabadsága.
Az utolsó pár alkalommal már nem hívtam vissza. Talán belefáradtam, talán sejtettem, hogy úgyis visszatér. Talán abban reménykedtem, hogy ő kimondja a végén majd, amit én nem mertem.
Hogy így nem lehet. Hogy ez beteg.
Ez a két év erről szólt. Jól kellett viselkednem, mert akkor megkapom az imádatot, a szerelmet és minden csodás dolgot, amit lehetett. A jól viselkedés egy folyamatos éberséget jelentett, hogy figyeljem, éppen mi zavarja vagy baj van-e nála épp, nem feszült-e, hogy tudjam, hogyan kell kezelni. De ha valami rosszat tettem akkor jött az elhagyás, a sok napos szünet, a megvonás, megtorlás. Érzéketlenül.
Függő vagyok. Ha megjelenne, még mindig beengedném. A rengeteg büntetés ellenére. A nyakába borulnék, ő finoman végigsimogatna és csókolna, mint egy igazi szerelmes és megadnám magam neki, hogy ismét azt csináljon velem, amit akar. Ennek véget kell vetni.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)